A férfi és az ékszer, akár az olaj és a víz, nem jár együtt. Vajon igaz-e a Keresztapa-idézet parafrázisa, férfiember ne hordjon más ékszert, csakis az óráját? Szerintem nem, de jobb félni, mint megijedni. Mégis: nem kell félni, nem fog fájni.
Nagy lett rám a kabát a témával kapcsolatban, amit kényszeredetten ismertem be magamnak, amikor hozzáláttam, hogy leírjam gondolataimat a férfiak és az ékszer viszonyáról. Miért is izzaszt meg az egész kérdéskör? Egyrészt, nem léteznek a környezetemben példák. Nem hogy jó példák, de semmilyen sincs, hiszen egyetlen férfitársam se visel ékszereket.
Másrészt, minden bizonnyal szinte kulturális tabunak számít felénk az ékszer egy férfi számára, legtöbben jobbnak látják elkerülni a felékszerezést, ha nem akarják a "b" betűs jelzőt azonnal magukra húzni. Pedig koránt sem volt ez mindig így, hiszen már Ötzi, a jégbe fagyott jégkorszaki vadász is fülbevalót viselt, hiszen 10 centiméteres furattal a fülében találták meg. Nem beszélve a görögökről, no meg a római császárokról, akik előszeretettel hordtak, és adományoztak is ékszereket, például drágakövekkel kirakott ezüst karpereceket az alattvalóiknak.
A honfoglaláskori leletekből kiderült, hogy a férfiak is ékesítették magukat: fülbevalót, díszes övcsatot és gyűrűket is hordtak. Ám később, a XIII. században a Vatikán kifejezetten tiltotta az ékszerviselést, nemcsak a férfiak, hanem a nők számára is. Ám az ékszermániának nem lehet gátat szabni: az arisztokrácia mindig előszeretettel ékesítette magát, a férfiak is örömmel pompáztak drágaköves ékszerekkel, s később gombokkal.
Utánanéztem, a gomb sokáig státuszszimbólumnak számított, Franciaországban még törvényi szabályozás is született arról, hogy a közemberek hány és milyen anyagú gombot viselhettek. S ha már a gomb, jöjjön a legkedvesebb kedvencem, a mandzsetta gomb. Állítólag, a legendás francia császár, Bonaparte Napóleon vezette be a mandzsettagombot, méghozzá azért, hogy a katonái leszokjanak az orruk ingujjba törléséről…
Mindenesetre a mandzsettagomb legnagyobb örömömre tartja magát, és újra hatalmas „divat” a férfiak körében. Az elmúlt időkben intenzíven keresgéltem az emlékeim között, és mandzsettagombról is édesapám jut eszembe, és az az önfeledt nyár, amikor 2004-ben a berlini Trödelmarkton, az antik zsibvásáron sétálva csodálatos ónix mandzsettagombokat vásároltunk neki. Néha fel is vette, de – természetesen – a jobb napokra tartogatta, amelyekből senkinek sincs elég.
Ugyanúgy csak ritkán viselte azt a csodálatos gyémántfejű fehérarany gallértűt, amit még a ’90-es években vásároltam neki az ikonikus Váci utca egyik antikvitás üzletében. A tű és a mandzsettagombok már egyaránt az egyik féltve őrzött dobozkámban pihennek, az örökké el nem jövő jobb napokra várnak.
Vajon miért lettek mostohagyerekek az ékszerek a férfiúi tárházaknál? Megkockáztatom, mindez leginkább nálunk, magyaroknál és a hasonló sorsú nemzeteknél alakult így, s méghozzá a legvidámabb barakk egyik vívmányaként. A szocialista embereszmény szemében vörös posztó volt az ékszerviselés, a nőknek sem volt ajánlott ékesíteniük magukat. Sosem feledem azt az anekdotát, hogy az egyik tanárnőmmel ifjúkorában levetették a blúzára tűzött brosst, amit dekadensnek és polgárinak minősített az akkori önkéntes ízlésrendőr.
Aztán a rendszerváltoztatást követően ránk szabadult a fene nagy szabadság, ami – legalábbis szerintem – nem járt kézenfogva a jóízléssel. Jöttek a susi melegítős, fagyiszínű öltönyös, aranyláncos és diplomatatáskás „vállalkozók”, akik a dinnyés merdzsóból Zámbó Jimmyt bömböltettek. S ha már Jimmy: maga a Király se vetette meg a fukszokat, beleégett a retinámba a műbőr zakó alól elővillanó vagy a T-shirtre kidobott ökölvastag aranylánc, rajta kereszt, Mária érme, óriási J betű, vagy ezek permutációja. A feltűrt zakóujjból pedig előugrottak az arany karperecek szigorúan többesszámban, amit a kisujjon viselt pecsétgyűrű foglalt keretbe. Hát, ilyen vicces és barokkos túlzásokkal éltünk mi a ’90-es években, míg az MTV-ből már a Freedomot üvöltötte a feszületes fülbevalót és rózsafüzért viselő George Michael, de őszintén szólva, én arra a viseletre se tudom azt mondani, hogy a stílus non plus ultrája, holott az énekes később maga volt a kétlábon járó ízlés és minőség.
Ahogy édesapám fogalmazna, ezt a kissé „karalábéjampi” stílust idézte meg a kétezres évek végén maga Christiano Ronaldo, aki imádta és előszeretettel viselte a csillivilli fülbevalókat: hol jéghegy nagyságú gyémánttal a fülében rúgta a bőrt, de mutatkozott kereszt fityegővel és karikafülbevalóval is.
Ugyancsak feledhetetlen referenciapont a Modern Talking együttes működése és kinézete, Thomas Anders számomra mindmáig elképzelhetetlen és a Nora feliratú nyaklánca nélkül, míg haverja, Dieter Bohlen arany karperecben és aranyórában bűvölte a fehér szintit. Olyan sok jó élményem tehát nincs a férfiemberek ékszerviselési kultúrájáról, ám örök optimistaként nagyon tetszett, amikor néhány éve visszatért a férfidivatba az ásványköves karkötő viselése.
Azonban mára ezt se látom szinte senkin, s a legtöbb, ha egy vékony bőr vagy szövet karkötővel ékesíti magát a teremtés koronája. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy külföldön tarol a férfi bross, az idei és a tavalyi Oscar-díjátadáson is rengeteg férfi tűzött csodálatos brosst a reverre, és én nagyon izgalmasnak tartom a feminin és a maszkulin jegyek efféle játékát.
Azt se titkolom, hogy szerintem márpedig vannak jó példák még itt, Magyarországon is. Nekem kifejezetten tetszik, ahogy Herczeg Zoli vagy Cyla bánik az ékszerekkel, igaz, nagyon komoly önbizalom, kisugárzás és önismeret kell ahhoz, hogy bevállalja egy férfi mondjuk a már igencsak lejáratott státuszú pecsétgyűrűt.
Hol van az igazság? Szerencsére ezt nem nekem kell megmondani. Mégis, úgy érzem, egyszerre igaz a két mondás: a kevesebb több. Ugyanakkor a változatosság gyönyörködtet, kísérletezni, játszani az ékszerekkel igenis szabad, sőt. Aki pedig biztosra menne, a férfiékszerek „kapudrogjaival”, egy pár gyönyörű mandzsettagombbal vagy órával (amit most szándékosan nem tárgyaltam) nem foghat mellé.
Beszterczey Judit
A blog és a férfi stílus támogatója a Liqui - Moly Magyarország.
Comments